Washingtoni Magyar Református Egyház

Hungarian Reformed Church DC

Füle Lajos: Pünkösd fényében

Pünkösd… Fényedben élek,
teremtő égi Lélek,
erőd gerjeszti lelkem,
Felfogni szent csodádat
nem tudhatom, de áldlak
megújult életemmel.

Az Ige, mint zsarátnok,
hűlő szívemben lángot
lobbantott, hála érte!
Követségében járok,
ahogy a tanítványok,
rajtam a Krisztus vére!

Dicsőítsd Őt ma bennem,
Ki nem vetett el engem,
illesse hála, hála,
Ki, érte mit se várván
megváltott vére árán
Istennek és Atyának.

***

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

***

Bincze Diána: Kegyelem szála

Ő vezet engem,
én követem.
Ő nekem vérem
és szövetem.
Bennem van mélyen, 
aki alkotott,
kegyelme szálán
lógva írhatok.

 Gondviselőm vagy,
Teremtő Atyám,
kegyelmed szála
megtartott mára.
Minden áldásért 
Tiéd a hála! 

Ámen.

***

Pilinszky János: Kegyelem

Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.

***

Lackfi János: Kicsinyek 

Magányos voltam,
és videóchaten hívtatok.
Elfogyott az ennivalóm,
hoztatok, és letettétek az ajtóm elé.
Járvány idején
veszélyeztetett voltam,
és nem látogattatok meg,
én meg dühös voltam,
hiába, hogy miattam teszitek.
Forrásaim kiapadtak,
és azonnali utalással pénzt küldtetek.
Nem volt munkám,
és távmunkát adtatok.
Nem volt gyógyszerem,
és kiváltottátok.
Nem volt jókedvem,
és az erkélyre kiállva énekeltetek,
váltakozó hamissággal,
de aranyos kedéllyel.
Nem voltam humoromnál,
és mémeket küldtetek.
Magamba zuhantam,
és kedvet csináltatok az olvasáshoz.
Elszáradtam,
és a múltbanéző posztjaitok nyomán
levettem a polcról a régi albumokat,
befotóztam párat,
aztán csak túráztattam,
túráztattam az emlékezetemet.
Süvítő csend lett bennem,
de zenéket javasoltatok,
én meg fürdöttem a jobbnál jobb
koncertekben.
Nem tudtam kimozdulni,
de feldobáltátok régi utazós képeiteket,
s én fejben utaztam.
Amit eggyel is tettetek e kicsinyek közül,
énvelem tettétek.

***

Túrmezei Erzsébet: Húsvét után

HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt… kihamvadott remények.
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!”
Bús eltemetkezés az éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után… futni a hírrel frissen!
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után… új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után… erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.

 ***

Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szúrnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és a sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg,
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon.
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!

*** 

Csiha Kálmán: Nagypéntek

Szívem fájó és néma volt,
Mint súlyos gránit sziklabolt,
Feküdtek benne mind a holtak;
Reményeim és vágyaim,
Kigúnyolt élet-álmaim,
S szeretteim, kik egykor voltak.

Úgy tudtam, akkor: nincs remény,
S csak vittem némán egyre én
Halottaim e sziklaboltban
Azt hittem, minden elveszett,
Nem nyújtott senki sem kezet,
Árva, koldus és néma voltam.

De akkor jött: Ő; Szent Király
S nagypéntek véres lánginál
Királyból lett koldus-szegény.
Vért izzadott, hogy én ne féljek,
Elhagyatott, hogy én reméljek,
S kereszten halt, hogy éljek én.

Kihűlt testét a néma csendben
A keresztfáról már levettem.
Mint József tette egykoron.
Érintetlen, hűs szikla boltom
És makulátlan tiszta gyolcsom
Ó, nincsen nékem, jól tudom.

De áldok minden mély sebet,
S testét, a megtört, véreset
Magamba zártam mélyen el.
S azóta én Övé vagyok,
Szívemben hét seb ég, ragyog
S felettem húsvét énekel!

***

Kárász Izabella: Húsét előtt

Tudta, hogy nincs már messzire az óra,
hogy nemsokára elvégeztetik;
Szent imájának minden drága szója
tanítványaiért esedezik.

Kereszt előtt, a Gecsemáné kertben,
tudva, hogy mit rejt a kétes sötét,
A csók, a holdas, kékszínű berekben…
És visszatette a Málkus fülét.

Tudta, hogy a Nagy Halál szárnyát bontva,
az égő kínok véres árnya itt,
hogy már utolsó vacsoráját osztja…
És mossa tanítványai lábait.

Húsvét előtt, nagypéntek éjszakáján
a Kereszt fénye az egekbe nő,
Mert mérhetetlen áldozata árán
a bűnös földet megváltotta Ő…

***

Bódás János: Virágvasárnap

Jeruzsálem felett a nap megáll
meghökkenve, földi fénytől vakon:
pálmák bókolnak, lomb-eső hull,
s könny harmatoz hosszú szakállakon.

Minden arc fénylő, elragadtatott.
Hozsánna száll ujjongva szerteszét.
Száz anya áll az út kétoldalán,
feje fölé emelve kisdedét.

A nap csak ámul, szemének se hisz,
és keresi, kit ünnepel a nép?
Nem lát mást, csak egy szelíd alakot,
s egy szamarat, mely bólogatva lép.

Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz,
így vonul a szegények Mestere.
szemében könny, szívének fáj az ünnep,
s mellére hajlik bánatos feje,

de mégis Isten, kit csoda kísér,
melyhez hasonlót a nap sohse lát,
hogy úgy fogadjon egy koldust a nép,
mint diadalmas hadvezért, s királyt,

a nép mely porban csúszik, talpát nyalja,
azoknak, akik durván rátaposnak,
a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott
a megvetettnek, az alázatosnak!

*
Aranypír száll a sokaság felett
de rossz agyakban erjed már a végzet.
Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő,
Hogy ötödnapra a föld mire ébred!

***

Reményik Sándor: Üres templomban

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy
hatalma csak fürkészem a nagy
Akaratot; úgyis addig állok,
míg Ő akarja s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.

***
Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem 

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

 ***

Reményik Sándor: Békesség Istentől
 
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.
 
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.
 
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.
 
Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.
 
Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.
 
 
***

Nagy Zsuzsanna: Nagyböjti intelem

Világra csatolt bilincs a gyűlölet,
a szeretet sötét sarokba gunnyadt,
támadjál fel lelkemben, Krisztusom -
belső szobámban fényeid kihunytak.

Tükrömben magamat jól nem látom,
csak fényes fejpántú glóriádba`...
ledér göncébe öltözött szerelmet
rikoltoz` a pokolnak páriája.

Vakok vonulnak, mint az elítéltek,
a jó fekete festékkel bekenve,
nem lát, nem eszmél és senki nem hall,
s már tudjuk, a purgatórium mese.

Világ, mosd meg szemeidet arcában,
Őbenne láthatod rútságod titkát:
nyavalyás, szegény, félmeztelen vagy,
habár a rongyaid rajtad még cifrák. 

***

Venyercsány László: Ki várni tud

Oly jó Istenre csendben várni –
Istennel rövid a messzi út,
hisz nemcsak az út, a cél is Ő,
s nem veszít időt, ki várni tud.

Oly jó Istenre csendbe várni,
gyermekként, boldog önfeledten;
nagy műve rejtett s titok úgy is
amit cselekszik keze csendben,

Oly jó Istenre csendben várni,
a világ bármit is felelne…
Ajándéknál is nagyobb néha
a várás győzelmes kegyelme